Újra Retekfalván vagyunk, kilenc csodaszép nap emlékével a tarsolyunkban. Úgy gondoltuk, hogy az egyszeri túltelítődés elkerülése érdekében, meg mivel itt úgysem történik soha semmi említésre méltó, napokra, sőt, olykor látványosságokra bontva lesz a beszámolónk a fokozatos adagolás jegyében, hogy az 1350 mérföld alatt készült összesen 3245 képet és élményt élvezhetően sikerüljön továbbadni.
Kezdjük is a szombattal. A terveknek megfelelően 9:20-kor Stu előállt tökhintónkkal, ami teljesítményét tekintve valóban csak egy tökkel ért fel. Az első kanyarban jött a fogadalom, hogy ha eltévedünk, ha nem, a másikat leszidni nem ér… de jó is volt ez a eskü, mert a kezdeti sikerekkel ellentétben meglepően sok időt sikerült a Manchaster körüli körgyűrűben töltenünk, lévén, hogy egyetlen táblát sem találtunk meg vagy láttuk ugyanannak. Néhány tiszteletkör után csak megleltük a Peak Districthez vezető lehajtót és innen már csak percek kérdése volt, hogy a lápvidékeken keresztül hegylakókat lesve elérjük első állomásunkat Disleyben, a Lyme Parkot. Te Jó Ég… csak ennyit tudtunk mondani, akárhányszor kinéztünk az ablakon. Az a zord, hófoltos táj, majd abból a pillanatok alatt teljes átalakulással előbukkanó paradicsom egyszerűen csodálatos volt.
A kastély külső birtokán sok túrázó, biciklis, szarvas, baribárány és tavak, erdő, arborétumok halma amerre csak a szem ellát. Közvetlenül a palota és annak belső parkjánál parkoltunk és uzsgyi indult a Darcy vadászat. Sajnos az épületben nem lehetett fényképezni, pedig a látvány fantasztikus volt. Míg Stunak az órakiállítás tetszett a legjobban, addig nekem a könyvtár, mert volt sok kis elfüggönyözhető beugró az ablakoknál, ahol lehetett olvasgatni a megszámlálhatatlan remekművet, és nem túl érdekes alkotást, mint a Kacsák felszíni etetése enciklopédiájának 2300 oldalas kiadása.
Kezdjük is a szombattal. A terveknek megfelelően 9:20-kor Stu előállt tökhintónkkal, ami teljesítményét tekintve valóban csak egy tökkel ért fel. Az első kanyarban jött a fogadalom, hogy ha eltévedünk, ha nem, a másikat leszidni nem ér… de jó is volt ez a eskü, mert a kezdeti sikerekkel ellentétben meglepően sok időt sikerült a Manchaster körüli körgyűrűben töltenünk, lévén, hogy egyetlen táblát sem találtunk meg vagy láttuk ugyanannak. Néhány tiszteletkör után csak megleltük a Peak Districthez vezető lehajtót és innen már csak percek kérdése volt, hogy a lápvidékeken keresztül hegylakókat lesve elérjük első állomásunkat Disleyben, a Lyme Parkot. Te Jó Ég… csak ennyit tudtunk mondani, akárhányszor kinéztünk az ablakon. Az a zord, hófoltos táj, majd abból a pillanatok alatt teljes átalakulással előbukkanó paradicsom egyszerűen csodálatos volt.
A kastély külső birtokán sok túrázó, biciklis, szarvas, baribárány és tavak, erdő, arborétumok halma amerre csak a szem ellát. Közvetlenül a palota és annak belső parkjánál parkoltunk és uzsgyi indult a Darcy vadászat. Sajnos az épületben nem lehetett fényképezni, pedig a látvány fantasztikus volt. Míg Stunak az órakiállítás tetszett a legjobban, addig nekem a könyvtár, mert volt sok kis elfüggönyözhető beugró az ablakoknál, ahol lehetett olvasgatni a megszámlálhatatlan remekművet, és nem túl érdekes alkotást, mint a Kacsák felszíni etetése enciklopédiájának 2300 oldalas kiadása.
A park: Hát arról csak pátoszos ömlengést tudnék produkálni, így inkább átadom a stafétát a képeknek, hogy érthetővé váljon mindenki számára, hogy miért is érte meg tíz évet álmodozni arról, hogy egyszer én is végre ránézhetek a tó minden szegletéből minden idők legszebb Pemberley-jének az északi homlokzatára.. A tóban locsi-pocsi elmaradt, mivel 3 fok volt, de már az is nagy büszkeséggel töltött el, hogy férfival voltam, lévén, hogy a kastély területén alapvetően toporzékoló nőcsoportok tolongtak várva arra, hogy a bokrok közül előbújjon Colin Firth…
Innen tovább utunk a Peak District meseszép tájain át vezetett, amivel képtelenek voltunk betelni. Amint láttunk egy ijesztőbb sziklát vagy hegyet, ugrottunk ki a duduból fényképezni.. Aztán egyszer csak messziről kiszúrtunk a távolban egy hú de vagány sziklaszirtet, amiről úgy gondoltuk, hogy biztos gyönyörű kilátást nyújt a tájra.. megrohamoztuk és mint kiderült, ez a Peak Districten áthaladó 4 napos Pennine Path túramenet egyik legpatinásabb megállója.. gyorsan pay and display parkolás a susnyás kellős közepén - nem mertünk kockáztatni - és hercegi felöltőben valamint tipegőben indulás hegyet mászni.. Hát bár Stut még életemben nem láttam ennyire félni (magamat már sokszor), ettől függetlenül mindenképp megérte felmászni, még ha minden szembe igyekvő, jól felszerelt túrázó is képen röhögött minket, amiért ilyen ügyesen felkészültünk arra, hogy 3 km-t gyalogoljunk, hegyek-sziklák között, kábé fél méter széles „úton”, 200 km/h-s szélben, ahol is volt olyan rész, amikor konkrétan nem lehetett lépni, mert annyira erős volt a szél, hogy simán lefújhatta volna aprónak nem éppen nevezhető termetemet..és ilyenkor csak lestük a profikat, amint vártak a szélcsendre... A legjobb az volt, amikor Stu majdnem a csúcsnál felfedezett egy szép kilátást és meg akarta örökíteni.. lelépett az útról, ami nagy hiba volt, mivel alig tudott visszamászni a szélben és immár szakadó esőben.. de a legviccesebb az volt benne, hogy az egész arca eltorzult, mert még azt is szétfújta a szél és nem látott semmit.. persze, mikor láttam, hogy gázban van, akkor segítettem lejönni neki, de nálam meg az a probléma állt fenn, hogy a nagy szél miatt nem hallottam és ez még egy fél napig így is maradt… De csak azt mondhatjuk, hogy még ha a képek nem is adják vissza teljesen, kihagyhatatlan és gyönyörű látványban volt részünk.
Következő megállónk az egy kastély a mamának, egy híd vagy gát a papának és egy természeti csoda mindkettőnknek elvet követve, egy híres neves duzzasztó gát volt a Derwent-en.. ez is nagyon tetszett. Mindenhol annyi túrázó meg biciklis volt, hogy az valami döbbenet, bár ilyen tájakon mi is el tudnánk túrázgatni akármeddig.
Innen tovább a vidék déli felébe autóztunk Castleton-ba, ami egy tündéri kis falu sok szép szurdokkal körülbástyázva, és ha egy pár hónappal később jövünk, akkor az őket összekötő barlangrendszerbe is bemehettünk volna, ami a képek alapján hihetetlen élmény lehetett..
Este érkeztünk meg első éjszakai szálláshelyünkre Bakewellbe, ahol egy közel 200 éves fogadóban tömtük tele korgó pocinkat, majd aludtunk… paráztunk egy kicsit, hogy vajon lesz-e szállásunk, mivel a digitális forradalom sújtotta övezeten kívül esett ez a parányi kis falu és a szállásfoglalás telefonon keresztül ment oly módon, hogy a kártyánkat is telefonon keresztül terhelték le, és elég bizalmatlanok voltunk, lévén, hogy semmi megerősítést nem kaptunk.. De minden rendben volt és nagyon aranyos kis kuckót kaptunk, bár valószínűleg akárhol tudtunk volna aludni, mivel annyira fáradtak voltunk.
Innen tovább utunk a Peak District meseszép tájain át vezetett, amivel képtelenek voltunk betelni. Amint láttunk egy ijesztőbb sziklát vagy hegyet, ugrottunk ki a duduból fényképezni.. Aztán egyszer csak messziről kiszúrtunk a távolban egy hú de vagány sziklaszirtet, amiről úgy gondoltuk, hogy biztos gyönyörű kilátást nyújt a tájra.. megrohamoztuk és mint kiderült, ez a Peak Districten áthaladó 4 napos Pennine Path túramenet egyik legpatinásabb megállója.. gyorsan pay and display parkolás a susnyás kellős közepén - nem mertünk kockáztatni - és hercegi felöltőben valamint tipegőben indulás hegyet mászni.. Hát bár Stut még életemben nem láttam ennyire félni (magamat már sokszor), ettől függetlenül mindenképp megérte felmászni, még ha minden szembe igyekvő, jól felszerelt túrázó is képen röhögött minket, amiért ilyen ügyesen felkészültünk arra, hogy 3 km-t gyalogoljunk, hegyek-sziklák között, kábé fél méter széles „úton”, 200 km/h-s szélben, ahol is volt olyan rész, amikor konkrétan nem lehetett lépni, mert annyira erős volt a szél, hogy simán lefújhatta volna aprónak nem éppen nevezhető termetemet..és ilyenkor csak lestük a profikat, amint vártak a szélcsendre... A legjobb az volt, amikor Stu majdnem a csúcsnál felfedezett egy szép kilátást és meg akarta örökíteni.. lelépett az útról, ami nagy hiba volt, mivel alig tudott visszamászni a szélben és immár szakadó esőben.. de a legviccesebb az volt benne, hogy az egész arca eltorzult, mert még azt is szétfújta a szél és nem látott semmit.. persze, mikor láttam, hogy gázban van, akkor segítettem lejönni neki, de nálam meg az a probléma állt fenn, hogy a nagy szél miatt nem hallottam és ez még egy fél napig így is maradt… De csak azt mondhatjuk, hogy még ha a képek nem is adják vissza teljesen, kihagyhatatlan és gyönyörű látványban volt részünk.
Következő megállónk az egy kastély a mamának, egy híd vagy gát a papának és egy természeti csoda mindkettőnknek elvet követve, egy híres neves duzzasztó gát volt a Derwent-en.. ez is nagyon tetszett. Mindenhol annyi túrázó meg biciklis volt, hogy az valami döbbenet, bár ilyen tájakon mi is el tudnánk túrázgatni akármeddig.
Innen tovább a vidék déli felébe autóztunk Castleton-ba, ami egy tündéri kis falu sok szép szurdokkal körülbástyázva, és ha egy pár hónappal később jövünk, akkor az őket összekötő barlangrendszerbe is bemehettünk volna, ami a képek alapján hihetetlen élmény lehetett..
Este érkeztünk meg első éjszakai szálláshelyünkre Bakewellbe, ahol egy közel 200 éves fogadóban tömtük tele korgó pocinkat, majd aludtunk… paráztunk egy kicsit, hogy vajon lesz-e szállásunk, mivel a digitális forradalom sújtotta övezeten kívül esett ez a parányi kis falu és a szállásfoglalás telefonon keresztül ment oly módon, hogy a kártyánkat is telefonon keresztül terhelték le, és elég bizalmatlanok voltunk, lévén, hogy semmi megerősítést nem kaptunk.. De minden rendben volt és nagyon aranyos kis kuckót kaptunk, bár valószínűleg akárhol tudtunk volna aludni, mivel annyira fáradtak voltunk.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése