Nagyon sürgősen le kell írnom a múlt vasárnapomat, mert egyre inkább haladok annak az irányába, hogy mindent elfelejtsek és még a végén kihagynék valami roppant fontos momentumot a hétvégi élménybeszámolónkból, amit lássunk be őszintén, senki sem akarhat.
Szóval az ominózus kifejtésre váró napunk igencsak bővelkedett mozgalmakban, amit az előzetes programtervünk látványa alapján már megelőlegeztünk magunknak szombat este. És milyen igazunk volt, mert másnap láttunk esőt, napsütést, szivárványt; építészeti és természeti csodát, ettünk finomat és nem finomat, így a macskaélet újabb néhány évét lefoglaltam magamnak.
Reggel hajnalok hajnalán (7órás kelést követően) útnak indultunk az éppenséggel nem túl biztató előjelekkel kecsegtető szakadó esőben, hogy első megállónkat, Flamborought minél előbb elérjük és még a délelőtt folyamán lenézzünk annak híres neves szikláiról.
Egy-másfél órás felhőszakadásban megtett út után feltűnt a kanyargós kis főút horizontján a tenger, amit oly régóta látni akartam. Sok hasonló kis halásztelepülés után végre elértük a városkát, amiről sok minden elmondható a szép, takaros és hangulatos jelzők kivételével.
Elsőként beszúrt képünk után kéretik minket többé nem elvakult giccs- és karácsonymániásnak tekinteni, mert ez még nekünk is bőven sok volt. Nagy buzgón somfordáltunk a ház oldalába, hogy lekapjuk majd megosszuk veletek a sztárfotót, és bár élmény minden esztétikára fogékony ember számára a látvány, az a legmeglepőbb az egészben, hogy korántsem egyedi, ritka esettel állunk szemben, mert azóta már több ízben volt szerencsém hasonló pompában tündöklő házakba ütközni, melyek pátoszát az éjszakai díszkivilágítás csak tovább fokozza.
Ilyen külvárosi felvezető után egyre csak fokozódott bennem a várakozás, hogy vajon a partszakasz képes lesz-e hasonló élményt nyújtani nekem. Bár láttam sok képet róla, és azt is tudom, hogy a Seurat festményekhez hasonlóan, vannak dolgok, amiket könyvben vagy reprodukcióban jobb nézni, mert élőben csalódás, de azt kell mondjam, hogy leesett az állam a képtől, ami fogadott és nem számított a szakadó eső, az üvöltő szél, a tény, hogy hercegi felöltőnk (mert ugye délután kastélyba készültünk és megadtuk a módját) saras lesz és az, hogy életveszély közlekedni a leömlő víztengertől még csúszósabbá váló meredek lejtőn, mindketten futottunk és csöndben, szótlanul ámultunk hosszú percekig, majd tovább futottunk, mert csak a miénk volt a szikla és amúgy is senki sem látta. Pillanatok alatt érthetővé vált számomra, hogy az esőtől csak még zordabbá váló sziklaszírt miként tudta annyira megihletni a Bronte nővéreket, hiszen az elsőre közönségesnek tűnő táj azonnal magával ragadt és olyan természetesen egyszerű volt benne minden.
Bőrig ázva, de hihetetlen lelkesedéssel huppantunk vissza a kocsinkba, hogy felmelegedjünk és a tengerpart mellett haladva elérjük második megállónkat, Scarborought, ami egy lényegesen nagyobb, hangulatosabb üdülőváros itt Yorkshire-ban és ahol amúgy az egyetem néhány kara székel. Nagy nehezen sikerült csak eligazodnunk és parkolót találnunk a belvárosban, de végül is megoldottunk mindent, mindössze vegyes eredményekkel. A buktatója a parkolóválasztásnak az lett, hogy bár vettünk jegyet (ez nekem nagyon érdekes volt, mert itt hétvégén nem délig kell jegyet venni, mint odahaza, hanem csak déltől kell jegyet venni estig), de kaptunk ajándékcsomagot, mert nem tettünk ki órát a jegy mellé. Ami viszont jól sült el, főleg nekem, az az volt, hogy parkolás közben majdnem elütöttünk egy jelzőoszlopot, amit kiszállva a kocsiból, jobban szemügyre vettem és mi állt rajta: Anne Bronte's grave :) juhéé, én nem is tudtam róla, hogy itt temették el, de pont az autónk mellett volt a kis temető és emlékhely, úgyhogy azonnal letámadtuk.
A templom és temetővizit után újabb dagonyázással spékelt hegymászás következett, hogy megnézzük az egykor itt álló vár meglepően épen maradt romjait. Már csak Richard Gere kellett volna mellénk első lovagnak és tökéletes lett volna számomra a látvány, amiben az tetszett a legjobban, hogy mikor a kilátóra felértünk és kezdtük megunni az esőt és ködöt, mondván, hogy az "eddigi látványhoz nyilván ez dukált, de most már kis fényre vágyunk", a tenger víztükrén foltokban, majd egyre nagyobb kiterjedésben előbújt a napfény és percek alatt besütötte az egész partot.
Innen az egyre erősödő napsütésben lebaktattunk a tengerpartra, hogy a parti sétányt és a párában úszó homokos tengerpartot felfedezzük miközben a Baywatch futást gyakoroltuk. Gyönyörű volt a beach, és bár nem éppen járunk a nyári strandszezon kellős közepében, mégis igen nagy élet volt és sok rejtett kis kavics, kagyló, amikből választani most aztán végképp nem volt egyszerű.
Már kezdtünk túltelítődni a látvánnyal amit a kis város nekünk képes volt nyújtani, de gondoltuk, adunk egy esélyt annak, hogy tartogat még nekünk egy újabb meglepetést és így is lett, mivel a hegytetőre visszaérve megkaptuk a jól megérdemelt szivárványt ott és akkor, ahol és amikor a legszebben mutatott.
Innentől már semmi nem választott el attól, hogy végre birtokba vegyem Castle Howard-ot és néhány óráig hercegnőset játsszak egy álomszép kastélyban. Mivel nagyon izgultam és állítólag elég idegesítő voltam, ezért alukáltam abban a végtelenségnek tűnő fél órában, amíg Scarboroughból eljutottunk Maltonba a kastély első kapujáig, melyen maximum egy autó férhetett át egyszerre és hosszasan játszottuk a szemből érkezőkkel az engedelmest, hogy végre átjussunk és megpillanthassam a parkot, melyről annyit hallottam már.
Ó hát én nem is tudom, mit mondjak és hogyan.. azt hiszem valahogy így érezhetett Lizzy Bennett, mikor elsőként járt Pemberley-ben.. nem akarom részletesen leírni, mert férfiak is olvasnak, de hát női szemmel csak a tökéletességet láttam a park és a kastély minden négyzetméterében, a nemességet minden alabástrom és márvány szoborban és természetesen folyamatosan azzal a gondolattal játszottam, hogy mi mindent tennék, ha én lennék a kastély úrnője. A Howard család egyébként tényleg minden évben hazatér és birtokba veszi kis kuckónak nem éppen nevezhető kecóját, aminek látványától nők ezrei olvadoznak el az év többi részében és csak akkor jön az enyhülés, amikor a kirakott fényképek alapján legalább az az egy gondolat nyugtathat meg minket, hogy a jelenlegi örökös nem éppen egy Mr Darcy.
Miután megfutottuk az 5000 méteres sárban akadályfutás rekordját a parkokban és a rózsakertben, eljátszottuk a Harry Potter és a Tűz serlegének Labirintus jelenetét az egyik lugasban és gyönyörködtünk a kastély körüli tavak, ösvények és szökőkutak szépségében, nem maradt más hátra, mint megtámadni a kastélyt és belülről ostromolni. Mit mondhatnék: nem rossz enteriőr, egész otthonos és elegáns. Csak tovább fokozta bennem a gyönyör érzetét a szobák karácsonyi díszítése és a több helyen elhelyezett plüssmackók áradata. Tényleg nehéz szavakat találni a látványra, remélem a képek helyettem is átadnak valamit az élményből, amiben nekünk volt részünk.
Az egész kastélylátogatásban az tetszett a legjobban, hogy a család által használt szárnyban ki voltak állítva a gyerekek idei, Mikuláshoz írt levelei (akinek itt nem ülhettem az ölébe, mert 14 év volt a korhatár) és olyan jó volt ráébredni arra, hogy minden gyermek egyforma, ha ajándékról van szó, mert ők sem egy Tiffany cumit vagy egyéb hasznos luxuscikket kértek, hanem varázspálcát, varázsgömböt és lézerkardokat.
Összesítésben, ha egy életem is van, visszatérek mindenhova, ahol a múlt hétvégén jártam és örök hálám az én Susumnak, amiért a 100 hónapos évfordulónkat éppen akkora élménnyé tette, amekkora maga a mögöttünk álló száz hónap volt vele.
