In pursuit of my 'petite robe noir'

Az utóbbi napokban megszállott remeteként az Apartment 13 idegesítően fehér falai közé vagyok bezárkózva és egyre csak várakozok arra, hogy az én kis feketém, ami már hónapok óta ott motoszkál a buksimban (na jó, igazából azóta, hogy elsőként megláttam egy hasonlót Julia Robertsen a Micsoda nőben.. tudjátok, a koktélruha, ami nem túl elegáns, nem túl kirívó..) végre megérkezzen, lehetőleg beleférjek és jobban álljon, mint a Halloween-kor viselt szerkóm.. Szerencsére hozzám hasonlóan Eszti is a neten találta meg álmai ruciját, így együtt várunk és percenként nyomon követjük, hogy a logisztikai feladatot melyik márka teljesíti gyorsabban és melyikőnk fog előbb örülni.. addig is próbálunk unalomból minél kevesebbszer feltűnni a konyhában, nehogy méretproblémáink is adódjanak.. És, hogy miért is kell nekünk koktélruhába burkolnunk habtestünket? Hát, jövő pénteken karácsonyi bálra készülünk, ahol olyan hatalmas megtiszteltetésben lesz részem, hogy kísérőm és partnerem az estélyre nem lesz más, mint Eszti és fordítva...

Tegnap gondoltam, hogy írok egy hosszas bejegyzést arról, hogy November 24. lévén már csak egy hónap és végre itt a karácsony, de elszállt a netünk szinte egész napra, így nem maradt más program nekem, mint a vasalás. Csibe, a laptopom ma felcsapott költöző madárnak, ami azt jelenti hogy szobáról szobára száll, hogy jelerősséget találjon és le tudjam írni azt, amit tegnap nem sikerült.
Már kerek két hete lázban égünk és készülődünk. A lehető legjobb helyen élünk a tekintetben, hogy ideális ajándékokat találjunk, hiszen egy olyan országban vagyunk, ahol az emberek hozzánk hasonlóan beteges karácsony mániában szenvednek.
Hetek óta tombol a karácsonyi őrület Hull utcáin és boltjaiban. A díszítések ugyan jócskán hagynak kívánnivalót maguk után, lévén, hogy a sárkeresztúri oroszlános házak színvilága és ízléstelensége jellemzi a helyi giccsparádét, de legalább a hangulat tökéletes, és eszünkbe juttatja a mi kis otthonunkat, Anyu sürgés-forgását, hogy szokásának megfelelően überelje az előző évi karácsonyi süti-püti repertoárt (idei cél 24?) miközben a lehető legelképesztőbb helyekre dugdossa az ajándékhalmot, a babákat, akik alig várják, hogy bontogathassanak és azt, hogy végre mindenkit újra láthassak.

Soha nem felejtem el az elutazásunk előtti búcsúmat Pankától. Elpityeredtem, mire ő csak annyit mondott, hogy most nem szomorkodik, de majd ha hozok neki valami rózsaszínű, hercegnős dolgot amikor legközelebb találkozunk, akkor sírni fog örömében. Hát ezzel a megjegyzéssel mondanom sem kell, hogy már akkor azonnal felvidított, és jól feladta nekem a házi feladatot, hogy megtaláljam méltóságának az ideális ajándékot, amivel visszakerülhetünk a kegyeibe négy hónapnyi nélkülözés után.
Hát lehet, hogy szánalmas, de én már nagyon izgatott vagyok és nap mint nap végignézegetem azokat a meglepetéseket, amiket már megvettem és ott tornyosulnak a szobánkban, miközben azon filózok, hogy mindezeket miként fogom hazaszállítani. Hát igen, így jár az, akinek a szűk családi köre is 19 fő + 1 Ugrifüles, de persze ez egy olyan "kényszerű rossz" amit a világon semmiért nem adnék fel... Igazából a legnagyobb problémám az, hogy ezek az angolok nagyon tudják, hogyan kell a szőke kislányokat minden ajándékra rácsábítani.. Annyi ötletes dolgot, kütyüt, cucukát, díszt, és csomagolást látok, hogy egyszerűen nem bírok választani, és már egy jó pár olyan dolgot vettem, amit nem is tudom, kinek adhatnék, csak éreztem, hogy ezt meg azt nem szabad ott hagynom a boltban, mert meg fogom bánni, ha nem viszem haza most azonnal. Ahogy meghalljuk a karácsonyi slágereket egy boltban én azonnal bezsongok, kutakodásba fogok és végül mindig találok valamit..
Természetesen Hullban is van karácsonyi vásár, ami persze sehol sincs a Vörösmarty térihez képest, hiszen itt nincs Töki Pompos, Király Kürtöskalács, a kedvenc szentendrei kézműves család, és legfőképpen sehol nincs az én kedvenc szecessziós tündérboltom, a Philanthia, amibe Advent alatt legalább hetente egyszer belső kényszerből fakadóan be kell mennem, hogy gyermeki rácsodálkozással visszacsöppenjek a mesék varázslatos világába. (aki arrafelé jár, küldjön egy képet légyszi az idei karácsonyi kirakatukról).
Ami meglepő, hogy itt a vásárt németek szervezik, német specialitásokat lehett venni és mindezeket németül rendelni! Már egy adag nürnberger mit sauer kraut-on túlvagyunk, de én egyáltalán nem számítottam arra, hogy mindenhol csak német feliratokat és szöveget hallok majd egy angol kisváros karácsonyi vásárában. De aggodalomra semmi ok, sőt lehet irigykedni is, mert jövő héten Stu elviszi Noát a karácsony-mániások yorkshire-i szentélyébe, a Castle Howardba, ami minden év decemberében teljes karácsonyi pombában tündökölve betekintést nyújt abba, hogy anno a kastély lakói miként ünnepeltek. Én már tűkön ülök, hogy végre ott lehessek, mert a képek alapján ez a kastély egyszerűen álomszép.. Evelyn Waugh Utolsó látogatás című könyvét is itt filmesítették meg és csakúgy, mint Mr Darcy BBC-s Pemberly birtokát, ezt sem szabad kihagynom angliai évem során.
Miután mindenki eleget hallgathatott arról, hogy rongyot veszek és az advent beköszönte előtt már betegesen készülődök az ünnepekre, rátérek arra, hogy mi minden történt velünk a napokban.
Először is, múlt pénteken ünnepelte Stu cége a 10. évfordulóját, így annak az ünnepi vacsorájára voltunk hivatalosak a Deep Aquariumba. Már egy hónappal korábban ki kellett választanunk a menüből, hogy mit kérünk, amit én természetesen elfelejtettem, így elég okosnak tűnhettem, hogy fogalmam sem volt róla, hogy mit rendeltem.. Szerencsére nem én voltam az egyetlen balfék és volt az egyik titkárnőnél lista a rendelésekről, így nem adódott nagy probléma.. igazából azt sem tudom így utólag, hogy mit ettem, mert szerencsére elég sötét volt a hangulatvilágítás miatt, hogy lássuk a halakat, akik kinézték az ételt a számból... Összesítésben nem volt rossz, de a borok jobban ízlettek :)
Szombaton viszonozták a német barátnőink a vacsorameghívást, így ott volt kötelező jelenésünk. Nagyon jól telt az este, a lányok szerencsére maradtak az olasz ételeknél és nagyon kitettek magukért mint szakácsnők és mint házigazdák egyaránt.. egy szavam nem lehet, maximum annyi, hogy van még hova fejlődnöm.
Vasárnap ért véget a már többszörösen emlegetett fantasztikus számviteles versenyünk, ahol meglepő módon egész jól sikerült szerepelnünk. Még nincs pontos végeredmény, de az első 10 csapatot meghívták az eredményhirdetésre, ahova mi is hivatalosak vagyunk, bár valószínűleg ezt kihagyjuk, mivel pénteken lesz, Pesten..
Amit még nem említettem az az, hogy hosszas várakozás után végre sikerült egy olyan vasárnapot kifognunk, amikor nem szakadt az eső, nem fújt 100 km/h-s szél és nem kellett otthon tanulgatnom. Ezen felbuzdulva átmentünk a folyó túloldalára, hogy megnézzem, Stu merre dolgozik, és sétáljunk egyet a Victoria Dock-on, ami egy viszonylag újonnan felkapott posh vidéke Hullnak. Ismét sikerült a városnak egy újabb, felettébb impozáns oldalát megismernünk. Gyönyörű volt a táj, tökéletesek a fényviszonyok és a lényeg, hogy lejutottam végre a partra, hogy kavicsokat szedjek. Hihetetlen, hogy annyi kavics között nem találni két egyformát és mivel mindenhonnan csak egyet viszek haza, nagyon hosszas kutakodás előzte meg azt, hogy végül megtaláljam azt az egyetlen, ideális, érdes felületű, homokszínű, amorf szívet ábrázoló kis követ, amelyik majd otthon nézegetve egyetlen képben fogja összegezni és felidézni bennem ennek az évnek az emlékeit.