Tegnap délután a művelődésé volt a főszerep. Úgy terveztük, hogy ellátogatunk a Museum Quarterbe, hogy a négy ottani múzeumot meglátogassuk és egy kis kultúrát szívjunk magunkba. Mivel ingyenes a belépés valamennyi múzeumba a Deep kivételével, így semmi komolyra nem számítottunk, csak valami alacsony költségvetésű gyűjteményre, mely rövid betekintést ad a hely történelmébe egy-egy érdekesebb témát feldolgozva. Ehhez képest a legnagyobb megdöbbenésünkre hihetetlenül színvonalas kiállításokat tekinthettünk meg és három óra alatt csak két múzeumot sikerült végigjárnunk. Mindenkinek, aki tervbe vette, hogy eljöjjön Hullba, csak ajánlani tudom, mert nagyon sok látnivaló van itt rajtunk kívül is és tényleg megéri!
Elsőként a Wilberforce Múzeumot látogattuk meg, ami William Wilberforce-nak, a rabszolga felszabadítás úttörőjének és a korszaka legnagyobb filantrópjának a háza volt. Neki köszönhető, hogy az angol parlament napirendjére vette a rabszolgaság elleni küzdelmet és az első rabszolgakereskedelem ellenes törvényeket bevezette az 1800-as években. Egyébként Ohio-ban egyetemet, Sierra Leone-ban várost neveztek el róla és az angol történelem 100 legmeghatározóbb egyénisége között szerepel.
Ahogyan a képeken is látszik az épületet gyönyörűen felújították, de igyekeztek meghagyni a lakás és a hozzá tartozó park eredeti hangulatát. A múzeum négy részből állt. A földszint egyik szárnyában az abolista magánéletébe, könyvtárába nyerhettünk betekintést. Itt érintő képernyős monitoron keresztül lehetett választani a bescannelt korabeli könyvek közül, hogy azokba beleolvashassunk és ujjlenyomatot érzékelve azonnal kinagyította az érdekesebb részeket.
A következő szárnyban a rabszolgaságról készült tárlatot néztük meg, ami sok kis teremre osztva bemutatta a rabszolgakereskedelem folyamatát, a hajókat, amiken a rabszolgákat szállították. Döbbenetesen kis helyen fejtől lábig feküdtek hónapokon keresztül a félig elkábított emberek, akik közül minden hatodik nem élte túl az utat, mert vagy éhen haltak vagy megkínozták, halálra erőszakolták őket. Nagyon tetszett az, ahogy a dolgokat igyekeztek szemléltetni és minél kézzel foghatóbbá tenni. Minden teremben olyan hangeffektek voltak, amik a témához illettek, így ebben a hajósban a legénység hangját, illetve tomboló vihart lehetett hallani. Mivel, mint egy életképekkel próbáltak minket a látvány résztvevőjévé tenni, minden teremben volt egy-egy monitor, melyben beöltözött emberek, mintha a bemutatott esemény valós résztvevői lennének, elmondták a történteket a saját szemszögükből. Így itt beszélt a kapitány, egy rabszolga, akinek a feleségét az orra előtt ölték meg, és egy elborult agyú katona, aki arról mesélt, hogy hogyan kínozta meg az embereket unalmában. (nagyon érdekes volt, mert ezekről a kínzási módszerekről még nem is hallottam, pedig annyit olvastam már róluk.)
A következő feldogozott téma a felszabadítási küzdelmeket mutatta be időrendben haladva. Ebből számomra, mint marketinges, az volt a legérdekesebb, hogy milyen komoly PR és reklámkampány volt a rabszolgaság ellen. Például külön pénzt verettek az egyik oldalán egy megtört csontsovány rabszolgával, míg a másik oldalon a következő szlogennel: "Am I not a Man and a Brother". Akik ezt megvették, azok a kampányt és hadjáratot támogatták. De ugyanígy voltak plakátok, ékszerek, étkészletek, vázák hasonló feliratokkal és céllal. Az egyik képen láthattok egy ládát, amit Thomas Clarkson arra használt fel, hogy bemutassa mennyi haszna van a kereskedelem és gazdasági fellendülés számára annak, ha a feketéket hagyják a saját életüket élni a saját országukban. Ily módon vitt minden bizottsági ülésre gyapotot, cukrot, fűszereket, dohányt, kávét és sok más gyarmati terméket.
Az utolsó, időleges kiállítás a rabszolgaság, rasszizmus, sztereotípiák és előítélek mai korszakát mutatta be, kimondva a kimondatlant, hogy bár nem olyan formában, amit 1948-ban világszerte végleg eltöröltek, de a rabszolgaság továbbra is jelen van és az áldozatok száma a komoly törekvések ellenére sem csökken szignifikánsan. (27 000 000 rabszolga világszerte, 80% nő, 60% szexrabszolga és talán ami a legdöbbenetesebb: míg az 1850-es években egy rabszolga 25 000 fontot ért, addig ma mindössze 60 fontot ér egy emberélet, de legalább 6,5 milliárd fontos forgalmat g
enerál)
A múzeumban megtaláltuk Reni Petijének alteregóját egy Clarence nevű rabszolgaság pártoló személyében. Teljesen függetlenül, Stuval mindketten azonnal őt láttuk benne, mert a szeme, orra és a szája teljesen megegyezik, csak Peti arca keskenyebb... de nem lehetett nem felismerni:)
Innen egy könnyedebb kiállításra mentünk át a szomszédban található Street Life Museumba. Annyit tudtunk csak, hogy az elmúlt 200 év közlekedési eszközeit mutatja be. Itt is kb. csak fényképekre, néhány dudura meg egy vonatra számítottunk, de ez tetszik ebben a városban a legjobban, hogy mindig többet kapok annál, mint amire számítok. Ide még nagyon sokszor vissza fogunk menni, mert annyi érdekesség volt kiállítva és olyan hangulatosan.
Külön vasúti, autós, kerékpáros, motoros, hintós részlegek voltak, ahol azok fejlődését rengeteg kiállított, gyönyörűen felújított korabeli darabbal mutatták be. Mindenre fel lehetett szinte szállni, minden eszköz köré kerítettek egy kis történetet, néhány utast Madame Tussaud-tól... ez leírhatatlan. Mindenhol mozgásérzékelő volt, így a kis berendezett korabeli sétálóutcákon ránk esteledett, gramofonból szóltak a békebeli zenék, lehetett hallani a vasúti szerelvényeket, érezni a szagukat, hallani a leszállók zsivaját, aztán mire reggel lett, kinyíltak a boltok, amikben az eredeti jól ismert öreg márkákat lehetett megvenni... micsoda arculata volt régebben a márkáknak. ..csodaszép csomagolások, hatalmas pénztárgépek... elmondhatatlan. Nem tudok és nem is akarok mindent leírni, mert ide kell jönnötök megnézni!
A biciklis kiállításon végighaladtunk a horseride-októl a mai modern biciklikig vezető úton, illetve volt néhány olyan berendezett boltocska is, ahol biciklis kellékeket lehetett megvenni. Bementünk egy régi kocsmába is régi pénzbedobós játékokkal játszani (nem olyanok, mint a mai flipper és félkarú rabló gépek)
Az emeleten az 1800-as évekbe csöppentünk. Keskeny, sötét, hangos és koszos utcákról, ahol mindenki kiabál és állatszag van, elsétáltunk a fényes , kivilágítottabb belvárosba, ahol elegáns lordok mentek estélyre. Mindenhol itt is mozgásérzékelők, hangok, illatok, szagok. Beszálltunk egy hintóba, ami azt imitálta, hogy utazunk. Hallottuk amint a kocsisunk csillapítja a felbőszült lovakat egy rázósabb útszakasz során, hogy végre elérjük úticélunkat..(arra rájöttem, hogy jó korba születtem, mert olyan kicsik és zártak voltak a hintók, hogy a klausztrofóbia és a gyomorfelfordulás garantált volt).. Remélem a képek visszatükröznek valamit a látványból.
Hazafelé menet végigsétáltunk a csodaszép vörös téglás házakkal és kovácsoltvas cégtáblás épületekkel szegélyezett High Street-en, ahol a legjoban a Hitchkock's Vegeterian Restaurant táblája tetszett. Ezután elrohantunk megvenni nekem a tegnap megjelent Dan Brown könyvet és hazaérve kisebb horrorral szembesültünk. A szomszéd kutyája a lakásunk előtti virágágyásból kikaparta az egyik fenti lakó kismacskájának a tetemét...szerencsére visszatemették és éjjel nem kísértett minket..
Ahogyan a képeken is látszik az épületet gyönyörűen felújították, de igyekeztek meghagyni a lakás és a hozzá tartozó park eredeti hangulatát. A múzeum négy részből állt. A földszint egyik szárnyában az abolista magánéletébe, könyvtárába nyerhettünk betekintést. Itt érintő képernyős monitoron keresztül lehetett választani a bescannelt korabeli könyvek közül, hogy azokba beleolvashassunk és ujjlenyomatot érzékelve azonnal kinagyította az érdekesebb részeket.
A következő szárnyban a rabszolgaságról készült tárlatot néztük meg, ami sok kis teremre osztva bemutatta a rabszolgakereskedelem folyamatát, a hajókat, amiken a rabszolgákat szállították. Döbbenetesen kis helyen fejtől lábig feküdtek hónapokon keresztül a félig elkábított emberek, akik közül minden hatodik nem élte túl az utat, mert vagy éhen haltak vagy megkínozták, halálra erőszakolták őket. Nagyon tetszett az, ahogy a dolgokat igyekeztek szemléltetni és minél kézzel foghatóbbá tenni. Minden teremben olyan hangeffektek voltak, amik a témához illettek, így ebben a hajósban a legénység hangját, illetve tomboló vihart lehetett hallani. Mivel, mint egy életképekkel próbáltak minket a látvány résztvevőjévé tenni, minden teremben volt egy-egy monitor, melyben beöltözött emberek, mintha a bemutatott esemény valós résztvevői lennének, elmondták a történteket a saját szemszögükből. Így itt beszélt a kapitány, egy rabszolga, akinek a feleségét az orra előtt ölték meg, és egy elborult agyú katona, aki arról mesélt, hogy hogyan kínozta meg az embereket unalmában. (nagyon érdekes volt, mert ezekről a kínzási módszerekről még nem is hallottam, pedig annyit olvastam már róluk.)
A következő feldogozott téma a felszabadítási küzdelmeket mutatta be időrendben haladva. Ebből számomra, mint marketinges, az volt a legérdekesebb, hogy milyen komoly PR és reklámkampány volt a rabszolgaság ellen. Például külön pénzt verettek az egyik oldalán egy megtört csontsovány rabszolgával, míg a másik oldalon a következő szlogennel: "Am I not a Man and a Brother". Akik ezt megvették, azok a kampányt és hadjáratot támogatták. De ugyanígy voltak plakátok, ékszerek, étkészletek, vázák hasonló feliratokkal és céllal. Az egyik képen láthattok egy ládát, amit Thomas Clarkson arra használt fel, hogy bemutassa mennyi haszna van a kereskedelem és gazdasági fellendülés számára annak, ha a feketéket hagyják a saját életüket élni a saját országukban. Ily módon vitt minden bizottsági ülésre gyapotot, cukrot, fűszereket, dohányt, kávét és sok más gyarmati terméket.
Az utolsó, időleges kiállítás a rabszolgaság, rasszizmus, sztereotípiák és előítélek mai korszakát mutatta be, kimondva a kimondatlant, hogy bár nem olyan formában, amit 1948-ban világszerte végleg eltöröltek, de a rabszolgaság továbbra is jelen van és az áldozatok száma a komoly törekvések ellenére sem csökken szignifikánsan. (27 000 000 rabszolga világszerte, 80% nő, 60% szexrabszolga és talán ami a legdöbbenetesebb: míg az 1850-es években egy rabszolga 25 000 fontot ért, addig ma mindössze 60 fontot ér egy emberélet, de legalább 6,5 milliárd fontos forgalmat g
enerál)A múzeumban megtaláltuk Reni Petijének alteregóját egy Clarence nevű rabszolgaság pártoló személyében. Teljesen függetlenül, Stuval mindketten azonnal őt láttuk benne, mert a szeme, orra és a szája teljesen megegyezik, csak Peti arca keskenyebb... de nem lehetett nem felismerni:)
Innen egy könnyedebb kiállításra mentünk át a szomszédban található Street Life Museumba. Annyit tudtunk csak, hogy az elmúlt 200 év közlekedési eszközeit mutatja be. Itt is kb. csak fényképekre, néhány dudura meg egy vonatra számítottunk, de ez tetszik ebben a városban a legjobban, hogy mindig többet kapok annál, mint amire számítok. Ide még nagyon sokszor vissza fogunk menni, mert annyi érdekesség volt kiállítva és olyan hangulatosan.
Külön vasúti, autós, kerékpáros, motoros, hintós részlegek voltak, ahol azok fejlődését rengeteg kiállított, gyönyörűen felújított korabeli darabbal mutatták be. Mindenre fel lehetett szinte szállni, minden eszköz köré kerítettek egy kis történetet, néhány utast Madame Tussaud-tól... ez leírhatatlan. Mindenhol mozgásérzékelő volt, így a kis berendezett korabeli sétálóutcákon ránk esteledett, gramofonból szóltak a békebeli zenék, lehetett hallani a vasúti szerelvényeket, érezni a szagukat, hallani a leszállók zsivaját, aztán mire reggel lett, kinyíltak a boltok, amikben az eredeti jól ismert öreg márkákat lehetett megvenni... micsoda arculata volt régebben a márkáknak. ..csodaszép csomagolások, hatalmas pénztárgépek... elmondhatatlan. Nem tudok és nem is akarok mindent leírni, mert ide kell jönnötök megnézni!
A biciklis kiállításon végighaladtunk a horseride-októl a mai modern biciklikig vezető úton, illetve volt néhány olyan berendezett boltocska is, ahol biciklis kellékeket lehetett megvenni. Bementünk egy régi kocsmába is régi pénzbedobós játékokkal játszani (nem olyanok, mint a mai flipper és félkarú rabló gépek)
Az emeleten az 1800-as évekbe csöppentünk. Keskeny, sötét, hangos és koszos utcákról, ahol mindenki kiabál és állatszag van, elsétáltunk a fényes , kivilágítottabb belvárosba, ahol elegáns lordok mentek estélyre. Mindenhol itt is mozgásérzékelők, hangok, illatok, szagok. Beszálltunk egy hintóba, ami azt imitálta, hogy utazunk. Hallottuk amint a kocsisunk csillapítja a felbőszült lovakat egy rázósabb útszakasz során, hogy végre elérjük úticélunkat..(arra rájöttem, hogy jó korba születtem, mert olyan kicsik és zártak voltak a hintók, hogy a klausztrofóbia és a gyomorfelfordulás garantált volt).. Remélem a képek visszatükröznek valamit a látványból.
Hazafelé menet végigsétáltunk a csodaszép vörös téglás házakkal és kovácsoltvas cégtáblás épületekkel szegélyezett High Street-en, ahol a legjoban a Hitchkock's Vegeterian Restaurant táblája tetszett. Ezután elrohantunk megvenni nekem a tegnap megjelent Dan Brown könyvet és hazaérve kisebb horrorral szembesültünk. A szomszéd kutyája a lakásunk előtti virágágyásból kikaparta az egyik fenti lakó kismacskájának a tetemét...szerencsére visszatemették és éjjel nem kísértett minket..
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése