Kicsit megkésve, de újra itt. Ez a hetünk elég embert próbáló, mert folyamatosan csak rohangálunk egyik épületből a másikba, hogy teletömjék a fejünket csupa evidens dologgal.
Hétfőn volt a Business School-ban az első hivatalos tájékoztatónk. Meg kell hagyni, szerencsénkre ezek az épületek sokkal flancosabbak és kényelmesebbek, mint a többi szak létesítményei. Ez javarészt annak köszönhető, hogy rengeteg pénz áramlik a Business School-ba, hiszen nagyon jó hírnevet vívott ki magának az utóbbi 10 évben és így bekerült a legjobb 20 Business School közé Angliában, (e helyezés odahaza nem sokat jelent, de itt közel 200 Business School van, így talán kicsit elismerésre méltóbb az eredmény), illetve nagyon sok cég támogatja őket. A másik nívósabb szak itt a vegyészet, mivel az egyetem a hírnevét elsősorban annak köszönheti, hogy az akkor még zordnak hitt falain belül fejlesztették ki a 70-es években a folyadékkristályos technológiát, és szinte mindent az e találmányból származó bevételekből építettek ide.
A tájékoztató pakkok átvétele és az előadások után egy Welcome Lunch-ra voltunk hivatalosak, ahol angol konyhához képest egész ehetőt produkáltak. Itt találkoztunk a két magyar sráccal is, akik szintén közgázosak, de alattunk járnak. Magyarokhoz méltóan teletömtük magunkat, aztán rohantunk GP Registrationre, hogy legyen háziorvosunk. Ezt is egész lendületesen sikerült lezavarnunk, úgyhogy innen tovább mehettünk a Free Elective Fair-re, hogy választható tantárgyat vegyünk fel, ami annyira volt választható, hogy eldönthettem, hogy English for Academic Purposes-t vagy English For Business-t akarok felvenni.
Kedden reggel arra ébredtünk, hogy dörömbölnek az ajtónkon. Félkómásan kikódorogtam, hogy elküldjem azt a galádot, aki fél nyolckor fel merészelt minket ébreszteni, de csak a postás volt egy nagy dobozzal. Bevittem Susu mellé, hogy bontsuk ki együtt és mi volt benne?? Egy hatalmas adag dióstekercs Harasztiról a Szakács-konyháról. Köszönjük, mert jó volt végre egy értelmes sütit enni a sok elcukrozott rémség után.
Délelőtt mentünk Placement Testet írni angolra, ahol 30 perc alatt kellett beszámolót írnunk a technológiai forradalom hatásáról a nyelvoktatásra. Rendkívül érdekes és lebilincselő téma, nagyon örültem neki. De legalább a tanár is egy hatalmas tirpák volt velünk, bár lehet, hogy ez annak köszönhető, hogy nem bírtam a szemébe nézni, miközben társalogtunk, mert annyira lekötötte a figyelmemet az a tény, hogy ennyire szakállas nőt még életemben nem láttam, hogy tátott szájjal csak az arcát néztem. (nem tudom, milyen hormonokat produkálhatnak és bocsátanak ki a vegyészeti tanszékről, de annyi szakállas női tanár van itt). A szintfelmérő után welcome buffet volt a marketingeseknek, úgyhogy elugrottunk oda is enni egy jót. Az nagyon meglepett, hogy az összes marketinges professzor lejött és maguktól odamentek a diákokhoz ismerkedni. Döbbenetes és figyelemreméltó a tény, hogy itt mennyire diákközpontúak a tanárok és, hogy mennyire nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy egyenlő félként kezeljenek minket, halandókat.
Kedd este felhívtam anyumat skype-on és pont jókor, mert András bátyám (vagy inkább Cserta Kapitány, mert úgy kérte) és családja éppen nálunk volt odahaza, így láttam őket is! Jajj, a babák, vagy inkább a nagyfiú és a nagylány milyen nagyot nőttek és milyen helyesek! Nagyon hiányoznak:( Amint a sidebar-on is látható, Józska bátyáméktól is folyamatosan kapunk képeket apró-cseprő tüneményeikről Nóri jóvoltából, úgyhogy nekik is köszönjük! Mindenkitől várunk amúgy képeket és elnézést kérünk, ha az e-mailekre nem tudunk azonnal válaszolni. Sajna a netünk elég hangulatember és van, hogy egy fél napig nem hajlandó csatlakozni, ha meg működik, akkor Stu folyamatosan melókra pályázik. De mindenkinek válaszolunk és mindenkit bátorítunk, sőt kérünk, hogy írjon nekünk, hogy telnek napjai odahaza, illetve külföldön.
Visszatérve a hétre, szerdán sajna nem volt semmilyen fogadás, így azt ettük, amit magunk vettünk potyázás nélkül. Akkor volt a találkozónk a Programme Leader-ünkkel és kiderült, hogy ez a suli sem jobb a közgáznál, mert itt sem tud pontosan senki semmit, leszámítva, hogy rendkívül jól hárítják a felelősséget. Nagyon tetszik, hogy van egyszer egy felügyelőm az international office-ból, van egy az international relations office-ból, van egy marketinges programme leader-em és egy personal supervisor-om is (akit Raphael Akhamaki-nak hívnak). Mindegyikhez más problémákkal lehet fordulni, személyes, akadémiai, személyes-akadémiai, szakirányos, személyes-szakirányos, nem tudom, hogy lehetne meghúzni a határvonalat. Nagyon bátorítanak, hogy menjünk és kérdezzünk, de ha nem tudom besorolni a problémám természetét? És csak jobbra-balra küldenek, bocsánatot kérnek, mentegetőznek és végül mindig a Barbara nevű 5. embernél kötök ki, aki a dékán és ő tartotta a prezit még anno Pesten. Amúgy ezek mellett az emberek mellett van olyan központ, ahol lelkisegély-szolgálatot üzemeltetnek, van olyan tanácsadó központ, ahol a nehezebb házikban és beadandókban segítenek, és van olyan is, ahol a külföldiek angol nyelvű beadandóit nézik át nyelvhelyesség javítása céljából. Nagyon felkészültek, remélem működik a rendszer, mert állandó vendég leszek.
A legfélelmetesebb a Turnitin program, amit itt használnak. Kaptunk egy rakat öntapadó vonalkódot, ami minket azonosít és mindenre csak azt kell ragasztani, nem lehet nevet használni. Minden egyes beadandó értekezést, dolgozatot elsőként fel kell töltenünk a Turnitin-re és az 10 perc alatt átvizsgálja azt, hogy van-e benne plagizálás és kiemeli azt a részt, utalva arra, hogy honnan is van. (Aki tanácsolná, hogy magyart fordítsak le, szólok, hogy fordító program is van benne, így minden egyetem könyvtárának minden kiadványa megvan nekik.. legalábbis ezt elég sokszor hangsúlyozták). Maradnak a saját gondolatok:)
Ma (csütörtökön) hosszas és idegesítő várakozás, sorbaállás és rohangálás után sikerült beregisztrálnom az egyetemre, így diák vagyok, van diákom, van e-mailcímem, neptun kódom, meg mindenem ami kell. Megérkezett a szemeszter bérletem is a buszra, amire már nagyon vártunk.
A számomra legértelmetlenebb rendelet, amit itt megkövetelnek az, hogy minden héten a diákunkkal le kell jelenteni magunkat, hogy járunk a suliba, különben kirúgnak. Ez főleg a vízumos diákok miatt van. Nekünk pont hétfőn kell mennünk, amikor éppen egy darab órám nincs és mindenkinek a kiadott napján kell mennie, úgyhogy csak ezért felbuszozhatunk. Megjegyzendő, hogy itt még a közgáznál is kevesebb óránk van. Hetente minimum 3, maximum 6 és minden héten más. Azt mondják azért, mert ők a független tanulás hívei végzősök esetében a sok beadandó miatt (ami nyomába sem ér a közgázos beadandóknak se mennyiségre, se hosszra).
Tegnap este voltunk Lídia (a magyar lány) születésnapját ünnepelni egy Luciano nevű olasz étteremben a belvárosban. Kellemesen telt az este, színvonalas volt az étterem konyhája és magyar volt a pincér! Eljött az egyik hétfői magyar srác is, így egész népes kis hazafi-tábort alkottunk.
Stut megette a fene, mikor hazaérve meséltem neki, hogy Lídia, aki kocsival jött ide Oxfordból, idefele úton pénteken az egyetem mellett látta, hogy a Domino Pizzériában kifutót keresnek, mire bement és máris felvették. Szegénykém pedig már hetek óta küzd. Tegnap volt egy állásbörzén, ahol beadta több olyan pozícióra, amit a karácsonyi csúcsforgalom idejére hirdettek meg. Én is jelentkeztem eladónak, de nem valószínű, hogy felvesznek, úgyhogy csak poén volt.. Ma bement éttermekbe is, hogy van-e meló és kettőben mondták, hogy lenne és ígérték, hogy hívják. Mondjuk ezt már nem vesszük be. Ugyebár 2 hete írtam, hogy a Kingston-nál el voltak szállva a Susumtól és 2 órán át csak vele foglalkoztak, sőt múlt héten a céget is felkeresték, odahaza hogy leigazoltassák, valóban ők írták a referenciát.. ezek után azt hittük, hogy jelentkeznek, de Stu megpályázott kedden egy általuk hirdetett pozíciót, mire visszaírták, hogy küldjön egy CV-t. Értetlenül jeleztük ennek a féleszű bandának, hogy már ott van náluk a CV-je és van egy saját profilja is elvileg.. azóta újra semmi.
Most tehát úgy állunk, hogy Susu lehet, pincér lesz. Nekünk mindegy, mi lesz, csak legyen valami melója és ne kelljen egész nap itthon ülnie és stresszelnie. Az ilyen munkák mellett még nyugodtan kereshet mást, miközben angoltudását pallérozza. Kizárólag a cipőárusítástól és a szalagmunkától zárkózik el.
Tegnap délután sajnos mindkét lakótársamat rezignált állapotban találtam. Legyőzte őket a honvágyuk és elbizonytalanodtak azon, hogy vajon kell-e ez az egész nekik. Örömmel jelenthetem, hogy most már jobban vannak, amin sokat segít az a tény, hogy hárman vagyunk és tudjuk a másika(ka)t lelkileg támogatni egy-egy megingáskor. Remélhetőleg nem lesz olyan, hogy egyszerre dönt le minket a depresszió, mert akkor közös EMO klubbot fogunk alkotni. Stu már nagyon várja, hogy dolgozzon, mi meg azt várjuk, hogy végre kezdődjön a tanítás, mert jelen helyzetünket picit unjuk, de mint mindig, most is reménykedünk és összetartunk.
Hétfőn volt a Business School-ban az első hivatalos tájékoztatónk. Meg kell hagyni, szerencsénkre ezek az épületek sokkal flancosabbak és kényelmesebbek, mint a többi szak létesítményei. Ez javarészt annak köszönhető, hogy rengeteg pénz áramlik a Business School-ba, hiszen nagyon jó hírnevet vívott ki magának az utóbbi 10 évben és így bekerült a legjobb 20 Business School közé Angliában, (e helyezés odahaza nem sokat jelent, de itt közel 200 Business School van, így talán kicsit elismerésre méltóbb az eredmény), illetve nagyon sok cég támogatja őket. A másik nívósabb szak itt a vegyészet, mivel az egyetem a hírnevét elsősorban annak köszönheti, hogy az akkor még zordnak hitt falain belül fejlesztették ki a 70-es években a folyadékkristályos technológiát, és szinte mindent az e találmányból származó bevételekből építettek ide.
A tájékoztató pakkok átvétele és az előadások után egy Welcome Lunch-ra voltunk hivatalosak, ahol angol konyhához képest egész ehetőt produkáltak. Itt találkoztunk a két magyar sráccal is, akik szintén közgázosak, de alattunk járnak. Magyarokhoz méltóan teletömtük magunkat, aztán rohantunk GP Registrationre, hogy legyen háziorvosunk. Ezt is egész lendületesen sikerült lezavarnunk, úgyhogy innen tovább mehettünk a Free Elective Fair-re, hogy választható tantárgyat vegyünk fel, ami annyira volt választható, hogy eldönthettem, hogy English for Academic Purposes-t vagy English For Business-t akarok felvenni.
Kedden reggel arra ébredtünk, hogy dörömbölnek az ajtónkon. Félkómásan kikódorogtam, hogy elküldjem azt a galádot, aki fél nyolckor fel merészelt minket ébreszteni, de csak a postás volt egy nagy dobozzal. Bevittem Susu mellé, hogy bontsuk ki együtt és mi volt benne?? Egy hatalmas adag dióstekercs Harasztiról a Szakács-konyháról. Köszönjük, mert jó volt végre egy értelmes sütit enni a sok elcukrozott rémség után.
Délelőtt mentünk Placement Testet írni angolra, ahol 30 perc alatt kellett beszámolót írnunk a technológiai forradalom hatásáról a nyelvoktatásra. Rendkívül érdekes és lebilincselő téma, nagyon örültem neki. De legalább a tanár is egy hatalmas tirpák volt velünk, bár lehet, hogy ez annak köszönhető, hogy nem bírtam a szemébe nézni, miközben társalogtunk, mert annyira lekötötte a figyelmemet az a tény, hogy ennyire szakállas nőt még életemben nem láttam, hogy tátott szájjal csak az arcát néztem. (nem tudom, milyen hormonokat produkálhatnak és bocsátanak ki a vegyészeti tanszékről, de annyi szakállas női tanár van itt). A szintfelmérő után welcome buffet volt a marketingeseknek, úgyhogy elugrottunk oda is enni egy jót. Az nagyon meglepett, hogy az összes marketinges professzor lejött és maguktól odamentek a diákokhoz ismerkedni. Döbbenetes és figyelemreméltó a tény, hogy itt mennyire diákközpontúak a tanárok és, hogy mennyire nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy egyenlő félként kezeljenek minket, halandókat.
Kedd este felhívtam anyumat skype-on és pont jókor, mert András bátyám (vagy inkább Cserta Kapitány, mert úgy kérte) és családja éppen nálunk volt odahaza, így láttam őket is! Jajj, a babák, vagy inkább a nagyfiú és a nagylány milyen nagyot nőttek és milyen helyesek! Nagyon hiányoznak:( Amint a sidebar-on is látható, Józska bátyáméktól is folyamatosan kapunk képeket apró-cseprő tüneményeikről Nóri jóvoltából, úgyhogy nekik is köszönjük! Mindenkitől várunk amúgy képeket és elnézést kérünk, ha az e-mailekre nem tudunk azonnal válaszolni. Sajna a netünk elég hangulatember és van, hogy egy fél napig nem hajlandó csatlakozni, ha meg működik, akkor Stu folyamatosan melókra pályázik. De mindenkinek válaszolunk és mindenkit bátorítunk, sőt kérünk, hogy írjon nekünk, hogy telnek napjai odahaza, illetve külföldön.
Visszatérve a hétre, szerdán sajna nem volt semmilyen fogadás, így azt ettük, amit magunk vettünk potyázás nélkül. Akkor volt a találkozónk a Programme Leader-ünkkel és kiderült, hogy ez a suli sem jobb a közgáznál, mert itt sem tud pontosan senki semmit, leszámítva, hogy rendkívül jól hárítják a felelősséget. Nagyon tetszik, hogy van egyszer egy felügyelőm az international office-ból, van egy az international relations office-ból, van egy marketinges programme leader-em és egy personal supervisor-om is (akit Raphael Akhamaki-nak hívnak). Mindegyikhez más problémákkal lehet fordulni, személyes, akadémiai, személyes-akadémiai, szakirányos, személyes-szakirányos, nem tudom, hogy lehetne meghúzni a határvonalat. Nagyon bátorítanak, hogy menjünk és kérdezzünk, de ha nem tudom besorolni a problémám természetét? És csak jobbra-balra küldenek, bocsánatot kérnek, mentegetőznek és végül mindig a Barbara nevű 5. embernél kötök ki, aki a dékán és ő tartotta a prezit még anno Pesten. Amúgy ezek mellett az emberek mellett van olyan központ, ahol lelkisegély-szolgálatot üzemeltetnek, van olyan tanácsadó központ, ahol a nehezebb házikban és beadandókban segítenek, és van olyan is, ahol a külföldiek angol nyelvű beadandóit nézik át nyelvhelyesség javítása céljából. Nagyon felkészültek, remélem működik a rendszer, mert állandó vendég leszek.
A legfélelmetesebb a Turnitin program, amit itt használnak. Kaptunk egy rakat öntapadó vonalkódot, ami minket azonosít és mindenre csak azt kell ragasztani, nem lehet nevet használni. Minden egyes beadandó értekezést, dolgozatot elsőként fel kell töltenünk a Turnitin-re és az 10 perc alatt átvizsgálja azt, hogy van-e benne plagizálás és kiemeli azt a részt, utalva arra, hogy honnan is van. (Aki tanácsolná, hogy magyart fordítsak le, szólok, hogy fordító program is van benne, így minden egyetem könyvtárának minden kiadványa megvan nekik.. legalábbis ezt elég sokszor hangsúlyozták). Maradnak a saját gondolatok:)
Ma (csütörtökön) hosszas és idegesítő várakozás, sorbaállás és rohangálás után sikerült beregisztrálnom az egyetemre, így diák vagyok, van diákom, van e-mailcímem, neptun kódom, meg mindenem ami kell. Megérkezett a szemeszter bérletem is a buszra, amire már nagyon vártunk.
A számomra legértelmetlenebb rendelet, amit itt megkövetelnek az, hogy minden héten a diákunkkal le kell jelenteni magunkat, hogy járunk a suliba, különben kirúgnak. Ez főleg a vízumos diákok miatt van. Nekünk pont hétfőn kell mennünk, amikor éppen egy darab órám nincs és mindenkinek a kiadott napján kell mennie, úgyhogy csak ezért felbuszozhatunk. Megjegyzendő, hogy itt még a közgáznál is kevesebb óránk van. Hetente minimum 3, maximum 6 és minden héten más. Azt mondják azért, mert ők a független tanulás hívei végzősök esetében a sok beadandó miatt (ami nyomába sem ér a közgázos beadandóknak se mennyiségre, se hosszra).
Tegnap este voltunk Lídia (a magyar lány) születésnapját ünnepelni egy Luciano nevű olasz étteremben a belvárosban. Kellemesen telt az este, színvonalas volt az étterem konyhája és magyar volt a pincér! Eljött az egyik hétfői magyar srác is, így egész népes kis hazafi-tábort alkottunk.
Stut megette a fene, mikor hazaérve meséltem neki, hogy Lídia, aki kocsival jött ide Oxfordból, idefele úton pénteken az egyetem mellett látta, hogy a Domino Pizzériában kifutót keresnek, mire bement és máris felvették. Szegénykém pedig már hetek óta küzd. Tegnap volt egy állásbörzén, ahol beadta több olyan pozícióra, amit a karácsonyi csúcsforgalom idejére hirdettek meg. Én is jelentkeztem eladónak, de nem valószínű, hogy felvesznek, úgyhogy csak poén volt.. Ma bement éttermekbe is, hogy van-e meló és kettőben mondták, hogy lenne és ígérték, hogy hívják. Mondjuk ezt már nem vesszük be. Ugyebár 2 hete írtam, hogy a Kingston-nál el voltak szállva a Susumtól és 2 órán át csak vele foglalkoztak, sőt múlt héten a céget is felkeresték, odahaza hogy leigazoltassák, valóban ők írták a referenciát.. ezek után azt hittük, hogy jelentkeznek, de Stu megpályázott kedden egy általuk hirdetett pozíciót, mire visszaírták, hogy küldjön egy CV-t. Értetlenül jeleztük ennek a féleszű bandának, hogy már ott van náluk a CV-je és van egy saját profilja is elvileg.. azóta újra semmi.
Most tehát úgy állunk, hogy Susu lehet, pincér lesz. Nekünk mindegy, mi lesz, csak legyen valami melója és ne kelljen egész nap itthon ülnie és stresszelnie. Az ilyen munkák mellett még nyugodtan kereshet mást, miközben angoltudását pallérozza. Kizárólag a cipőárusítástól és a szalagmunkától zárkózik el.
Tegnap délután sajnos mindkét lakótársamat rezignált állapotban találtam. Legyőzte őket a honvágyuk és elbizonytalanodtak azon, hogy vajon kell-e ez az egész nekik. Örömmel jelenthetem, hogy most már jobban vannak, amin sokat segít az a tény, hogy hárman vagyunk és tudjuk a másika(ka)t lelkileg támogatni egy-egy megingáskor. Remélhetőleg nem lesz olyan, hogy egyszerre dönt le minket a depresszió, mert akkor közös EMO klubbot fogunk alkotni. Stu már nagyon várja, hogy dolgozzon, mi meg azt várjuk, hogy végre kezdődjön a tanítás, mert jelen helyzetünket picit unjuk, de mint mindig, most is reménykedünk és összetartunk.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése