Jöttek és elmentek...

Szombat reggel az ablakon kinézve semmi okunk nem lett volna arra, hogy kiugorjunk pihe puha ágyikónkból. Szakadt az eső és minden szürke volt. Tipikusan olyan szombat, amikor a meleg kuckónkban szoktunk lapítani egész nap, mint két dinnye.. de ez alkalommal képtelen voltam tudomásul venni az érfelvágós hangulatot árasztó időjárást.... izgatottan és állítólag idegesítően ugráltam fel-alá a lakásban hamisan énekelve (ami kizárt dolog), mert vártam Anyut és Robkust.
Az érkezésük előtti utolsó két órában már percenként néztem a telefonomat, hogy mikor indulhatok már végre értük és reménykedtem abban, hogy nem kell ilyen ocsmány angolos időjárással fogadnunk őket.. Három esernyővel a tarsolyunkban indultunk ki a Paragonra a zivatar kellős közepén. Éppen tettünk három lépést, mire az eső hipp-hopp abbamaradt és verőfényes napsütés vette át a helyét.. Szerencse, hogy volt még időnk a vonat érkezéséig, mert a napsugarak látványa alapján azonnal tudtuk, mit kell keresnünk. Rohantunk, hogy kiérjünk a házak takarásából és pillanatok alatt meg is találtuk Beverly Road és Spring Bank kereszteződése felett átívelő teljes szivárványt csodálatos színpompájában..

Innen percek alatt kiértünk a vasútállomásra, ahol remegő lábakkal vártam a vonat érkezését..és egyszer csak feltűnt a kanyarban..

Amikor megállt, egyre csak néztem, néztem, merre lehetnek.. vajon mennyit nőtt az én pici öcsém, mennyit változott az Édesanyám a különválásunk óta? Nyilván nem sokat, de azért minden ilyen gondolat felmerült bennem... Aztán egyszer csak megláttam őket a tömegben és csak futottam, futottam..

Majd végre ott voltak mellettem.. az én Anyukám és a kisöcsém..és eddig bírta a kemény csaj..

A nagy örömkönnyek után elindultunk hazafelé, hogy egy kicsit szusszanjunk.. Otthon jött aztán az ajándékosztás. Huhú! Kaptam vörösborban sült libacombot baconos párolt káposztával, libamájat, házi sütipütit és Susu kedvencét, a kókuszkockát - egyetlen darabot sem sikerült elcsennem tőle, úgy eldugta!
Érkezett még egy fél évre elegendő Mese keksz csomag és a másik kedvencem, a 27 cm tömör gyönyör, a Lambertz Domino... ami már sajnos majdnem elfogyott. Ne felejtsük el megemlíteni és megköszönni Apu házi törkölypálinkáját, amiről sok olvasónk zenghetne ódákat és a 6 puttonyos aszúját.. A sok segélyszállítmány közül még a filmhalmot emelném ki, amik egy részéért örök hálával adózom Buba és Panna szüleinek!!
Este vacsizni mentünk, ahol sajnálatos módon kedzett újfent leromlani az öcsém állapota és egyre lázasabb lett szegénykém. Fájdalmait és kínjait mi sem szemléltethetné jobban, mint az a tény, hogy annyira szenvedett, hogy a saját lábán képtelen volt hazajutni..

Sajnos az ördögi kör folytatódott másnap is, mert Robkus láza egyre magasabb lett és pokolian érezte magát, aminek következtében a kis beteg kénytelen volt egész nap a négy fal között maradni és kúrálni magát.. ennek megfelelően mi is csak egy rövid sétát tettünk a városban, hogy ne hagyjuk túl hosszan magára..

Hétfőn, miután Töki egy picit jobban érezte magát, úgy döntöttünk, felmegyünk megnézni az egyetemet.. Útközben mindketten egész gyorsan belátták, hogy ez a Beverley Road, ami az egyetemhez vezet és amiről az egyik korai bejegyzésemben már írtam is, egyáltalán nem áll kapcsolatban Beverley Hills-szel. Viszont az egyetem és a teljes campus nagyon tetszett nekik.

Délután Robkust újabb adag szobafogságra ítéltük, hogy erőt gyűjtsön a hazafele útra, amíg mi hárman lányok nyakunkba vettük a pubokat és bevásárló utcákat, hogy a szombati Halloween Party-ra ruhát szerezzünk.. Sajna azt az ötletemet, hogy apácának öltözzek mindenki leszólta, így nem maradt más, mint valami nőiesebb mesterség választása, amihez sokkal egyszerűbb volt a jelmez beszerzése..

... hát igen, ez élesben még merészebben fog kinézni.. majd addig nem eszünk, hogy jobban passzoljunk a szerepbe és mindenkit lecsekkolunk, hogy ők is beöltöznek-e.. hát Stu megrökönyödését és döbbenetét azt hiszem nem kell hosszan részleteznem, bár arra nem számítottam, hogy ennyire rémisztőnek talál...

A búcsúeste kellemesen telt.. beszélgettünk, ettünk, kártyáztunk, meg jókat nevettünk.

Összesítésben nem éppen úgy sikerült a hétvége, ahogy én képzeltem és terveztem, de a silány programsorozatot leszámítva a legfontosabbat, amit kívánhattam, elértem: láttam Anyut és Öcsit. Nagyon-nagyon hálás vagyok nekik azért, hogy vállalták ezt a hosszú utat és kényelmetlenséget értem betegen és fáradtan, valamint köszönöm Apunak is a lehetőséget, hogy elengedte őket hozzám.

Ma már nélkülük vagyok, de na aggódjatok értem, mert egy örök barátom itt van mellettem és Rátok emlékeztet!